Szabadság és egyenlőség

Ezzel elérkeztünk hazánk és egyházunk, kerületünk egyik legkiemelkedőbb korszakához, az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz. Ezt a szakaszt azért is hangsúlyozni kell, mert sajnos keveset szoktunk vele foglalkozni, átengedve a politikának és a hazai történelemnek. Pedig részei és részesei voltunk a küzdelemnek. 1848/49 számunkra a szabadság és a vallási jogegyenlőség megvalósulásának rövid szakasza volt.

Alapjában a protestáns egyházak nem új és több jogot kaptak, hanem visszakapták jogaikat, a régi, jó törvények és országgyűlési végzések által már egyszer kapott szabadságot. A tiltottból lassan „tűrtek”, most szabadok lettek. „Ez akkor a levegőben volt, elintézetlen szükség lett 1848-ra. Másrészt viszont nagyon nehéz kérdés volt, hiszen az eddigi törvények – tisztelet a kivételnek – uralkodó vallásról beszéltek, olyan vallásról, amelynek sérelme nélkül semmit nem lehet tenni. Ez még akkor is igaz, ha a türelmi rendeleten is túl vagyunk mostanra.” Sólyom Jenő professzor írja, hogy a 48-as törvényeknek is „előtörténetük” van. Tükröződik bennük az 1608-as szabad vallásgyakorlatról szóló törvény és az 1647-es linzi béke, amely a templomok visszaadásáról szól. Ugyancsak az „előtörténethez” tartozik az 1843/44. III.tc.: „akik 18 éves korukig az evangelica vallásban neveltettek, sem maguk, sem maradékaik vallási kérdés alá többé nem vétethetnek”. Rendelkezik ez a törvény az áttérésről és a protestáns lelkész előtt kötött házasság (kiemelés tőlem) érvényesítéséről is. Fontos ebben a vonatkozásban egy újabb kutatásról is említést tenni, amely világosan eligazít, újabb tényeket is feltár. S ezek után érdemes az 1848/XX. törvénycikkbe beleolvasni:

„1. Az unitaria vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik.
2. A hazába törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.
3. Minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.
4. A bevett vallásfelekezetek iskoláiba járhatni valláskülönbség nélkül mindenkinek köl-
csönösen megengedett.
5. A bevett vallásokat követő katonák saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el.”

„Amikor tehát a magyar nemzet hozzáfogott élete újjárendezéséhez, teljes értékű helyet biztosított abban az evangélikus és református keresztyénségnek is” – írja Sólyom Jenő előbb említett írásában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a harcban nem valósulhatott meg, a megvalósulás a kiegyezés után kezdődött el. Az anyagi egyenlőség pedig csak egy évszázad múltán (1948), ez viszont függőséget is jelentett.

Egyházunk népe is kivette részét a szabadságért való küzdelemben. Ennek példája a püspök élete és szolgálata ebből az időből.

Haubner Máté (1794–1880) volt a tárgyalt időben a dunántúli kerület püspöke. A veszprémi születésű fiú szülővárosában kezdte iskoláit, tanult Győrben és Sopronban is. Egy évig nevelő volt (ez általános szokás volt, és a gyűjtés ideje a külföldi út anyagi fedezetéhez), majd 1816-ban a jénai egyetem hallgatói közé iratkozott be. Hazatérve ismét nevelő, majd 1820-ban pozsonyi tanár lett. Még ebben az évben Szalónakra került lelkészként, 1829-ben pedig a győri gyülekezet hívta meg lelkészi szolgálatra. Az egyre ismertebb lelkész a dunántúli kerület jegyzője, majd 1846-ban püspöke lett győri székhellyel. Később idézendő körlevele miatt 6 évi várfogságra ítélték, ebből 2 hónapot a pozsonyi laktanyában, másfél évet kufsteini várbörtönben töltött, de Bauhofer György budavári lelkész és Mária Dorottya, József nádor felesége közbenjárására szabadon engedték. Szabadulva Sopronban élt családja körében, majd a nagygeresdi gyülekezetben már szolgálhatott. Győrbe csak 1860 után térhetett vissza. 1865-ben azonban lemondott, mert „a kor és ínséges sorsa által megviselve” érezte magát. Csendben élt, előbb két leányát, majd feleségét gyászolva fiánál, aki soproni orvos volt. Síremléke a soproni temetőben áll. Több írása is fennmaradt, nekünk azonban most körlevele a legfontosabb.

„Üdvözítő Urunk mondá: az igazi ügynek ellensége a jó vetés közé akkor hinti konkolyát, amikor az emberek alusznak. Ezen szavaival kötelezettségünkké tette, hogy akár hitfeleink között mint anyaszentegyházunk hív lelkészei, akár honfitársaink közt mint honunk jó polgárai, az igazság szent ügyét az incselkedő ellenség maszlagja ellen éber őrködésünk által oltalmazni segítsük.” – Ezután az ügy komoly átgondolására hív fel. Mert meggyőződése szerint a kormány „nemes törekvéseivel magyar hazánknak és evangélmi anyaszentegyházunknak érdekei egybe vannak olvadva”. Megoldódni látszik a rendeletekkel a nemzetiségi kérdés, 12 millió jobbágy ezután nem robotol. Az anyagiaknál becsesebbek a szellemi kincsek, amiket népünk és egyházunk kapott. Ezért: „Isten és Haza! E kettő legyen imánk, beszédünk és eltökélésünk legkedvesebb tartalma!” Ezt a levelet 1848. ádvent első vasárnapján, december 3-án írta. Előzőleg részt vett egyházunk részéről az 1848/XX. törvénycikkről való tárgyalásokon, körlevelét a kormány kérésére írta. A körlevél nem „fegyverbe” szólít, hanem átgondolásra, szeretetre és összefogásra.

Kolbenheyer Mórnak, aki soproni lelkész, Petőfi barátja is volt, rejtőznie kellett. Payr Sándor nagyapja (Payer Sámuel, eredetileg ez volt a család neve) rejtegette a balfi parókián. Turcsányi Gyula súri lelkész szabadcsapatot szervezett. August Gottlieb Wimmer felsőőri lelkész Kossuth kiáltványát németre fordította, maga is nemzetőrséget szervezett, ezért menekülnie kellett. Csak néhány példa a bizonyára sok névtelen és neves résztvevő közül.

Rázga Pál (1798–1849) pozsonyi lelkészként élte meg a szabadságharcot. Beszédet mondott a Zöldfa vendéglő erkélyéről az ügy érdekében. „Erőm, tehetségem a tied, szeretett gyülekezetem. Életem a hazámé” – vallotta. Így búcsúzott kivégzése percében: „Uram, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedés poharát, de ne az én, hanem a te akaratod szerint legyen. Áldom Pozsony lakóit, áldom ártatlan, szegény gyermekeimet. Áldom kedves feleségemet. Áldom azokat is, akik engem elítéltek, áldom drága hazámat és kívánom, hogy szabaddá és boldoggá legyen.”

Már csak Széchenyi 1859-ben Döblingből írt értékelő sorait idézzük (igaz, itt már a későbbi pátensharcról, az egyház autonómiáját támadó rendeletről volt szó): „Protestáns hazánkfiai férfiasan adták jelét, hogy még megvannak. Az ifjúság nem számol a veszélyekkel, szólni akar. Kérdem, a nagyméltóságú klérusnak, Istentől nyert s rendelt lelkipásztorainknak még csak annyi bátorsága sem leend, miképp üldözött nyájuk mellett lelkesen felszólaljanak?”

Vidos József 1848-ban lett kerületi felügyelő. 1849. augusztus 29-én meghalt. Így történhetett: „a püspök fogságban ül, a kerületi felügyelő halott. 1849-ben nem volt kerületi gyűlés.” De nemcsak ezért, hanem a gyülekezés rendeletileg is tilos volt.

Wohlmut Lipót rohonci (rechnitzi) lelkész volt a Haynau által kinevezett szuperintendenciális adminisztrátor. „A Kis János halála után tartott püspökválasztáson Wohlmut csak kis különbséggel szorult Haubner mögé, így a kinevezés a hatalom bizonyos fokú bölcsességére utalt.” 1850. április 7-én írta első pásztorlevelét, amelyben tanácskozásra hívta meg a kerület lelkészeit, vezetőit. Ez a gyűlés királyi biztos jelenlétében folyt. 1859. szeptember 1-jén látott napvilágot a „protestáns pátens”, az a császári rendelet, amely a protestáns egyházakat államilag újra akarta szabályozni. Mind az evangélikus, mind a református egyház többsége visszautasította ezt. Az evangélikus egyházból 226 gyülekezet, inkább a nemzetiségiek fogadták el, 333 gyülekezet ellenben megtagadta végrehajtását. A magyarok aránya egyházunkban ekkor mintegy 25% volt. Izgalmas lenne kikutatni, hogy a dunántúli kerület hogyan oszlott meg ebből a szempontból. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy minél nyugatabbra voltak a gyülekezetek, annál inkább hajlottak vagy kényszerültek hajlani a pátens elfogadására. Az őrségi evangélikus gyülekezetekről tudjuk például, hogy ők elfogadták ezt a rendeletet. Ez az újabb elnyomás vagy megosztási kísérlet majdnem egy évtizedig, a pátens visszavonásáig tartott. Haubner Máté 1860-ben léphetett újra püspöki szolgálatba, felügyelőnk pedig Vidos halála után 11 évig nem volt.

A szabadság vérrel kiküzdött és nagy pillanata elmúlt. A vereség ellenére, hazánkban és egyházunkban, kerületünkben mégis új időszak kezdődött.