„Feldúlt és összeroskadt egyházkerület”

Az említett 1646-os gyűlésre meghívó levélben többek között ezt olvassuk: „Tisztelendőségtek jól tudják legtöbbünknek a paróchiából való kiutasítását és siralmas száműzetését. Ezek miatt a mi feldúlt és összeroskadt egyházkerületünknek (kiemelés tőlem) megújulására, újjáavatására van szükség” (A helyzetre jellemző, hogy 1630-ban Brunswik Tóbiás, a felső-dunamelléki szuperintendens is rekatolizált.)

A kitűzött napon 95 lelkész volt jelen, és 27-en mentették ki magukat (ez még mindig összesen 122 gyülekezetet jelentett).

Musay Gergely születésének időpontja ismeretlen. A Sopron megyei Muzsajból származott. Iskoláit minden bizonnyal Sopronban végezte, és külföldön is tanult. 1631 óta lövői lelkész volt, 1633-ban már kerületi aljegyző, 1634 óta alesperes, 1637-től esperes, sőt egy év múlva mint a „Felső vidék főesperese” említtetik. Nádasdy hitehagyása után Musayt is elűzte Lövőről, Nemeskérre került „exiliumba”(száműzetésbe), ahogyan maga írta. 1646. augusztus 13-án a büki zsinat választotta püspökké. 1650-ben társaival kiadta újra az agendát és a törvénykönyvet.

A legtöbb gondot és feladatot a linzi békekötés végrehajtása okozta szolgálatában. „A linzi béke – az 1606-os bécsi béke és az 1608-as törvények alapján – biztosította a protestánsok vallásszabadságát, s ennek érvényét kiterjesztette a mezővárosokra és falvakra is.” Már az előző korszakra vonatkozóan beszélhetünk a templomok elvételéről, ám ez főként az elnyomatásnak erre az idejére esett. Ezért: „a zavargások idején 1644. február 3-tól 1645. november 30-ig elfoglalt templomoknak visszaadására a dunántúli kerületben r. kat. részről Cziráky Ádám Sopron megyei alispán és Bessenyei István kiskomáromi kapitány, protestáns részről pedig a pápai Botka Ferenc Veszprém megyei és Hamvai Péter abaúji követ küldettek ki mint királyi biztosok.”

Musay püspök Fábri István jegyzővel Sopronban 1646. november elsejétől 5 napon át várakozott erre a bizottságra. Azok nem szívesen fogadták. Musay viszont jegyzéket készített az elfoglalt templomokról, paplakokról és iskolákról a Sárvár, Léka, Kapuvár környéki, a Héderváry-, Cziráky-, Csáky- és Zrínyi-uradalomhoz tartozó anya- és leánygyülekezetektől elvett és most visszakért javakról. Hol sikerrel járt, hol nem. Végül a bizottság azt mondta a püspöknek, nincs felhatalmazása arra, hogy velük járjon. S ezután a királyi bizottságot csak „követték”, együtt nem járhattak. Musay ezt az útját Itinerarium (útinapló, úti feljegyzések) című írásában rögzíti. Volt hely, ahol visszakapták a templomot, de azokat később újra elfoglalták néhány napon belül. Ekkor Musay jegyzéket írt a biztosok távozása után a sérelmekről, amik egyházunkat érték. Sőt több megyegyűlésre is elment, és élőszóval is elmondta a sérelmeket és kéréseit. Miért volt mindez? „Megvolt a törvény, amely a jobbágyoknak is szabad vallásgyakorlatot biztosított. De nem volt, aki végrehajtsa. A földesurak ellenszegültek a törvénynek” – írja Payr. Egyébként már a törvény elfogadásakor is világos volt a végrehajthatatlanság. A 17. században elképzelhetetlen volt, hogy a jobbágy szembeforduljon a földesúrral. A törvény értelmében 90 templom járt volna nekünk, ezekből három megyében 24-et kaptunk vissza.

Musay 1661-ben összeírta a gyülekezeteket, amelyek akkor még megvoltak, és azokat is, amelyek elvétettek, és nem kaptuk vissza (Syllabus vel Regestum – Jegyzék vagy lista). De még ekkor is az addigi 300-ból 220 gyülekezet tartozott a kerületben hét espereshez és egy alespereshez beosztva. A kerület szűk harmada morzsolódott le. Hálátlanság lenne Musay püspök segítőtársáról elfeledkezni. A nehéz időkben Isten mindig kirendel valakit.

Vittnyédi István (1612–1670) szintén Muzsajon született, mint Musay, aki egy helyen „sógorának” is nevezi. Sárváron, Csepregen és Sopronban tanult. 26 éves, amikor a soproniak jegyzőnek választják, majd az 1638-as országgyűlésre soproni követként küldik el. Ezen az országgyűlésen tagja már a protestánsok sérelmeit összeíró bizottságnak is. 1649-től több országgyűlésen pedig megyei követként vett részt. Bőkezűen segélyezte az iskolákat és a tanulókat, a külföldre induló egyetemi hallgatókat is. Pozsonyban megismerkedett a fiatal Zrínyi Miklóssal, kettőjüket szoros barátság fűzte össze. Vittnyédi „halála hirtelen, váratlan következett be. Már 1663-ban sokszor volt ágyban fekvő beteg, lába megdagadt, láz gyötörte. 1670. február hó 13-án Pozsonyból visszajövet Nezsiderben, abban a kis városkában, amelynek evangélikus egyházáért oly sokat fáradt, érte utol váratlanul a halál 58 éves korában.”

„Így az isteni gondviselés a főurak, a grófok és bárók hitehagyása után a középnemesség soraiból támasztott dunántúli kerületünknek ismét bátor lelkű, áldozatkész oszlopembereket. A Vittnyédiek, Ostffyak, Telekesi Törökök voltak ebben az első sorban. Ők tették magukévá a kerület dolgát, midőn még a kerületi felügyelő díszes állása szervezve sem volt egyházunkban.”

Az elnyomás erre az időre egyre inkább erőszakká lett. Ehhez kissé ki kell tekintenünk kerületünk, sőt egyházunk életéből is. „Az Új-Zrínyi-vár eleste után a Habsburg és a török hadsereg észak felé vonult, s 1664. augusztus 1-jén a szentgotthárdi csatában mérte össze erejét. A harcban a törökök vereséget szenvedtek. A bécsi udvar Renninger követ útján már 1664. augusztus 10-én békét kötött a törökkel Vasváron. A vasvári béke a fennálló birtokállomány alapján jött létre, ami azt jelentette, hogy a török – katonai vereségei ellenére – megtarthatta összes újabb hódításait: Nagyváradot, Lugost, Karánsebest, Jenőt, Érsekújvárt, a felvidéki várakat és a Muraközét. A szerződés biztosította Erdélyben a szultán főhatalmát. A szégyenletes vasvári béke, melyet I. Lipót 1664. szeptember 27-én erősített meg, politikai nyugtalanságot, elégedetlenséget váltott ki a magyar rendek között Olyanok is szembefordultak a Habsburg politikával, akik eddig legszilárdabb támaszai voltak.” Egyszerűen szólva: a Habsburg és a török a magyarok feje fölött összefogott, békét kötöttek, véglegesíteni akarták eddig elért pozícióikat.

Ez robbantotta ki az ún. Wesselényi-összeesküvést 1666-ban. Wesselényi murányi várában többen összejöttek „sub rosa” (titokban, tkp. a rózsa alatt. Ennek eredete, hogy a régi várakban a helyiség boltíveit középen kőrózsa zárta le.) Köztük volt Vittnyédi István is. Az összeesküvést leleplezték, a vezetőket kivégezték. Vittnyédi is a vádlottak közt volt, a vád alapjául állítólag két általa írt levél szolgált. Ebben azt írta volna, hogy a protestáns lelkészek is támogatják a mozgalmat. 1670-ben bekövetkezett halála mentette meg a súlyos következményektől.

Fisztrovits György ebben a nehéz időszakban volt a kerület püspöke. Élete kezdetének és végének időpontját nem tudjuk. Szolgálati állomásai: 1642-től Németgencs, 1651-től Egyházasfalva, 1655-től Fertőszentmiklós, 1660–1661 Bük, 1664 Nemeskér, 1664–1669 Kőszeg (1665 és 1669 között püspök), utolsó állomása pedig 1669-től Őrisziget volt. 1662-ben a nagygeresdi gyűlésen esperessé választották. Musay püspököt már ilyen minőségben segítette és támogatta nehéz küzdelmében. 1664-ben került püspöki tisztébe (Magassy Sándor szerint 1665-től). 5 éves püspöki szolgálata után „az 1669. május 21-én Bükön tartott zsinatra levélben küldte el lemondását régi bajaira hivatkozva. Szigeth (Őrisziget) nevű faluba akart visszavonulni, hol a savanyúvíz (fürdő) használatától várt üdülést. Lemondását kénytelen volt elfogadni a kerület.” A vasvári béke évében megválasztott püspök túl sokat nem tudott tenni kerülete fejlesztése ügyében, egyébként is betegeskedett. A legszomorúbb időszakban pedig már nem volt az élők sorában.

Gyászévtizednek szoktuk nevezni az 1671–1681 közötti éveket. „A Habsburg udvar a protestantizmust egyszerűen a rendiség ideológiai önkifejezésének, a rebellio szellemének tekintette.” Katolikus oldalról ezt erősítették is: a protestáns religio = rebellio (a protestáns vallás = lázadás). Ennek a vádnak egyik „dokumentuma” volt Vittnyédi említett két levele. De tudnunk kell: „A Wesselényi nádor által szervezett összeesküvésbe a katolikus magyar arisztokrácia, sőt a katolikus magas klérus csaknem minden tekintélyes tagja belekapcsolódott, még Lippai prímás és utódja, Szelepcsényi György is. A szervezkedésbe belevonták a református és evangélikus köznemesség vezető embereit.” Ennek ellenére az összeesküvés leleplezése után a katolikus oldal hamar visszafordult, sőt Bársony György püspök egy könyvében megadta a protestánsok elleni támadás ideológiai alapját is: a protestánsoknak tett ígéretek (vagyis a bécsi és linzi béke tételei) nem kötelezők, hiszen ők lázadók.

1670 nyarán, Lőcsén és Pozsonyban kiküldött bíróságokat (iudicium delegatum) állítottak fel, és szintén ilyen bíróság ítélkezett a három főúr (a Wesselényi-féle mozgalom három vezetője: Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc és Nádasdy Ferenc, Wesselényi 1667-ben meghalt) felett. 1671 folyamán 154 ügyet tárgyaltak már. Ennél is tovább mentek: az előző megfogalmazott vád alapján, 1673. szeptember 25-ére Szelepcsényi György érsek 33 protestáns lelkészt idézett meg pozsonyi törvényszéke (iudicium delegatum extraordinarium: rendkívüli kiküldött bíróság) elé. 1674. március 5-ére újabb 730 protestáns lelkészt és tanítót idéztek bíróság elé. Summázva: az 1670 nyarán a bíróság felállítása egy folyamat kezdete, Lőcsén indul, Bécsben folytatódik, Pozsonyban végződik. Így akarták – Széchényi György katolikus püspök szavaival – „lefejezni” a gyülekezeteket, vagy „hurkot készíteni” a protestáns egyházaknak.

A büntetéstől úgy vagy akkor menekülhetnek meg, ha vagy katolizálnak, vagy lemondanak hivatásukról, vagy külföldre települnek. Akik ezt nem írták alá, azokat 1674. április 4-én halálra ítélték, majd büntetésüket várfogságra változtatták. Végül pedig 1675-ben gályarabságra hurcolták azokat, akik kitartottak. Ez ellen szinte egész Európa felzúdult. 1676-ban szabadította meg őket de Ruyter holland ellentengernagy.

Méltó, hogy röviden megemlékezzünk a dunántúli gályarab lelkészekről.

Szentmiklósi János kajári esperes a lipótvári börtönből szabadult meg 1675-ben. Életéről nem sokat tudunk. 1637-ig csepregi rektor, majd kövesdi lelkész volt. 1646-tól Mihályiban szolgált, 1648-tól már kajári lelkész és esperes. Innen idézték meg 1674-ben, s egy esztendei börtön szenvedései után szabadult. Kajárpéci emléktábláján ez olvasható: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” – „Gyülekezetünk hitvalló prédikátora Szentmiklósi János hitéért 1674–76 között várfogságot szenvedett. Szabadulásának 325. évfordulóján állította a hálás utókor. 2001. szeptember 2.”

Zsédenyi István 1630 körül született Zsédenyben, családja is innen származik. 1656-ban avatták lelkésszé Varsányban. Mint dörgicsei lelkész Mencshelyt is gondozta. 1674-ben innen idézték a pozsonyi iudicium delegatum (törvényszéki küldöttség) elé. Mivel nem volt hajlandó semmit aláírni, 10 hónapig török rabokkal együtt a komáromi várban, majd Lipótvárban raboskodott. 1675-ben Szicília hadikikötőiben gályákon dolgoztatták. Agyhártyagyulladás támadta meg, s már-már a tengerbe dobták mint holtat. De megérte a szabadulás óráját, Velencén, Zürichen, Wittenbergen és Szilézián keresztül tért haza. Közben szép verset írt Mazári Dániel gályarabtársa halálhírére. Hazatérése után egy darabig titokban, 1681 után pedig már nyíltan végezte lelkészi szolgálatát Dörgicsén, ahol örömmel fogadták vissza. 1690-ben Kővágóörsre költözött. Itt fejezte be pályafutását 1700 körül. Kővágóörsi emléktábláján olvasható: „Zsédenyi István Mencshely és a Balaton-felvidék több gyülekezetének evangélikus lelkipásztora, e helyen fejezte be dicsőséges szép életét. 1674–76 között gályarabságot szenvedett hitvalló társaival. A szabadság boldog partjaira segítették Nikolaus Zaff és Johann Heinrich Heidegger tudós és lánglelkű svájci lelkészek, hitvédő Svájc polgárainak, valamint Európa Protestáns Rendjeinek és Michael De Ruyter holland admirálisnak együttműködésével. Isten az én kősziklám, erős váram. Nála van oltalom és szabadítás. Bízzatok benne mindenkor ti népek! Zsolt. 62,7.”

Borhidai Miklósról (1630 k.–1675) annyit tudunk, hogy 1659-től szentkirályi, 1673-tól szentandrási (rábaszentandrási) lelkész volt. „A sok elviselhetetlen munka miatt meghaltak a gályákon Paulovitz Mihály, Szilvási István, Füleki István, Borhidai Miklós. Valamiképpen az evezők mellett fél mezítelenül valának, úgyszintén az ácsok mellett éppen csak lábra valójukat hagyták rajtuk, hogy mezítelen testeket inkább verhetnék, és úgy dolgoztatták. Öregbítette nyomorúságukat az ott velük együtt való embereknek Isten ellen való sok káromlásuk, csúfolódásuk is, kik miatt isteni szolgálatukat sem vihetik vala véghez. De sok volna azt előszámlálni, mit szenvedtek ott ez ártatlan emberek.” Rábaszentandrási emléktábláján ez olvasható: „Borhidai Miklós szentandrási ev. lelkész meghalt nápolyi gályarabságban 1675 augusztusában Kinek nevét kemény kőbe véstük itten: Isten szolgája volt, nagy, erős a hitben. Szenvedett hitéért gyötrelmes rabságot. De halálig híven, rendületlen állott. Földi porsátora roskadott csak össze, de Lelke – példát adva – él köztünk örökre! Ne féljetek azoktól, kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik. Mt 10,28”

Edvi Illés Gergely (1602 vagy 1604–1675) Az edvei származású fiatal 1649-ben mérgesi, majd 1651-től malomsoki lelkész volt. „Mikor Pesculopenatarium nevű helyből kimenénk, a betegek szamarakon vitetnek vala, Illyés Gergely, akit már megemésztett vala a sok vereség, két felől fogva támasztatik vala kettőtől a szamáron, de minthogy félkezekkel a vasat kell vala tartani, egy szoros meredek helyen egyik sem segíthetvén, le esék a szamárról és mindjárt meghala, levonák a katonák, ami kevés rongyos ruha vagy köntös vala rajta, és elveték ott temetetlen.” Edvei emléktábláján ez olvasható: „Edvy Illés Gergely /†1675/ gályarab-lelkész emlékére hálából készíttette az Edvei Evangélikus Gyülekezet /1994/.” Malomsoki emléktáblájának felirata: „Megemlékezzetek a ti előttetek járókról, kik nektek szólták az Isten beszédét, kiknek kövessétek hiteket. Meggondolván minémű vége volt ez ő életeknek. Zsid. Lev. 13,7. Az újmalomsoki evangélikus egyházközség, 1928.”

Voltak, néhányan, akik itthon maradtak, nem jelentkeztek a pozsonyi törvényszék előtt (pl. id. Ács Mihály), mert nem tartották magukat vétkesnek. Sőt olyan lelkészről is tudunk, aki a 10 évet pincében élte át, és titokban ott végezte szolgálatát. De általában gyülekezeteink lelkész és tanító nélkül éltek. Isten csodája, hogy megmaradtak. A teljes igazsághoz azonban másféle út is hozzátartozik.

Szenczi Fekete István 1636-ban született Szencen. Itt kezdett tanulni, majd Kassára került, innen pedig Wittenbergbe mehetett tanulni többek segítségével. Hazajövet 1666-tól kőszegi tanító, majd lelkész lett. 1669-ben a kőszegiek ellenkezése ellenére a büki zsinat püspökké választotta. Érdekes, hogy Fekete István sem akarta vállalni a tisztet: „bennem igazán nincsenek meg azok az adományok, amelyeket sokan feltételeznek bennem” – mondta. Fenyegetett helyzete miatt kétszer menekült Németországba. Másodszori hazatérése után Kemenesalján az Ostffyak adtak neki menedéket. Nemsokára újra menteni kellett életét, elhagyta a hazát, de elfogták, és a börtönben nyilván szenvedései között és nyomásra áttért, katolizált. A hatóság ezután visszaküldte Kőszegre, és itt bíró lett. El lehet képzelni a kőszegiek érzelmeit, a volt püspökből hitehagyott és őket elnyomó bíró lett. 1692-ben halt meg. Van, aki azt mondja, hogy halálos ágyán visszatért evangélikus hitére, „Ács Mihály simonyi papnak jutott a nehéz szerep, egykori felavató püspökének nagy bűne bocsánatát hirdetni.”