A dunántúli reformáció

„Nem felel meg a valóságnak az állítás, miszerint a lutheri reformáció a mohácsi csatavesztés következtében terjedt volna el hazánkban”, bár ehhez a történelmi igazság érdekében hozzátehetjük, hogy szerepe volt a reformáció terjedésében is. „A legkorábbi hiteles adat, mely itt a lutheri reformáció kezdetét mutatja, 1522-ből és Sopronból való. Ebben más városok alig előzték meg.” Ez az első hiteles adat dátummal. A soproni plébános a vizsgálat során arról beszél, „hogy már laikusok is veszik a lutheri könyveket és azokat tulajdonukban tartják, s amikor összejönnek a vendéglőbe, ott az egyik, aki tud, olvassa, a többiek hallgatják, tízen, húszan, amennyien vannak, és annyi rosszat mondanak őszentségére, a bíborosokra meg a többiekre, hogy bűn hallgatni.” A nyugat- vagy észak-magyarországi német anyanyelvű, illetve németül tudó városi lakosok bizonyára előbb kezdték olvasni vagy terjeszteni Luther iratait, a nevezett városok kereskedelmi kapcsolatban is voltak Ausztriával vagy Németországgal. Nem túlzás azt hinni, hogy nem sokkal 1517 után Luther tanítása „átlépte a határt”. Kezdetben a Magyarországról érkező wittenbergi egyetemi hallgatók Felvidékről és Erdélyből jelentkeztek már 1522-ben: Az első bizonyosan dunántúli név: Gregorius Faber, Soproniensis, 1533/34.

„A 16. század magyar társadalmában és főleg a katolikus egyházon belül a már régóta létező problémák, visszásságok és feszültség felszínre kerültek, és kedvező feltételeket teremtettek a protestantizmus elveinek és tanításának befogadására. A kereskedők és a külföldön tanuló diákok által közvetített új tanok futótűzként terjedtek el, azonban kezdeti térhódításuk mértékéről csak közvetett adatok állnak rendelkezésünkre. A magyar rendek kezdeti bizalmatlansága a királyi udvarban is megjelenő ún. „német” vallás iránt a mohácsi vész után gyorsan eloszlott. És már igen hamar felbukkantak a külföldön tanult, de magyar nyelven igét hirdető prédikátorok és biblia-, illetve zsoltárfordításaik. A reformáció tanainak gyors terjedését az is elősegítette, hogy a három részre szakadt ország addigi irodalmi és művészeti központjai megbénultak. A kolostorok nagy része elpusztult, a királyi udvar pedig Buda elestével tulajdonképpen megszűnt. A helyébe lépő két központ (Bécs és az erdélyi fejedelmi udvar) vagy távolra, idegen földre került, vagy csak jóval később, a helyzet megszilárdulásával válhatott a kultúrát is többé-kevésbé befolyásolni tudó tényezővé. Az új kulturális központok a három részre szakadt országban, kezdetben javarészt a protestáns nagybirtokos főurak udvarai körül alakultak ki, akik maguk vették át és intézték úgy a honvédelem, mint a kultúra és a műveltségápolás feladatait.” Ez a néhány mondat jól foglalja össze a reformáció hátterét, lefolyását.

Payr Sándor ugyancsak e témában írt dolgozatában érdekesen és új szempontokat is adva csoportosítja a dunántúli reformáció hordozóit.

Reformátoraink Dévai Bíró Mátyás, Sylvester János, Abádi Benedek, Pesti Makarius (Bódogh) József, Szegedi Gergely, Bálint pap, Gyzdavits Péter, Huszár Gál és Sztárai Mihály. Mellettük azonban sokan mások is, akik az evangélium hordozói voltak, és magukat „verbi divini minister” -ként (az Úr igéje szolgájaként) jelölték.

Költőink is voltak ebben a szolgálatban. Szeremlyéni János, Tőke Ferenc, Kulcsár György, Beythe István, Melius Juhász Péter, Szegedi Kis István, s megint ide tehetjük Sztárai Mihályt is.

A katonák is az evangélikus hit támogatói voltak kezdetben. „Egyes buzgó várparancsnokok veszik oltalmukba az igehirdetőket” – olvassuk Payr Sándornál. Rueber győri várparancsnok a trombitát fúvatta meg harang helyett. Huszár Gált a komáromiak védték. A Németországból idekerült katonák többnyire lutheránus prédikátort hívtak a várakba.

Orvosok is beálltak a térítő munkába: Szegedi Fraxinus Gáspár Nádasdy mellett, Pistalocius a Batthyány házban. Szigeti Frankovics Gergely írta az első magyar orvosi könyvet, de annak is fele teológia!

„A nők is versenyre keltek az evangélium terjesztésében” – olvassuk Payr Sándornál. Felsorolja a birtokosok feleségeit, akik támogatták a reformációt, vagy énekeskönyvet, bibliafordítást igényeltek.

„Püspökök, prépostok, kanonokok” szerzetesek is áttértek, és beálltak a szolgálatba. Payr erre is több példát hoz fel Kecheti Mártontól Bebek Imréig.

A főúri pártfogók és a nemesi családok névsora, legalábbis még ebben az időben, nagyon hosszú. Csak néhányat említsünk: a Perényi, Nádasdy, Batthyány, Thurzó családok. Érdemes volna egyszer velük külön is foglalkozni, hiszen később helytállásuk vagy visszatérésük egész vidékek felekezeti hovatartozását jelentette.

Payr sorra veszi azokat az alkalmakat és eszközöket, amelyek a reformációt terjesztették: a gyülekezetek egyházmegyékbe és kerületekbe való összetömörülése, a zsinatok, a megszületett törvénykönyvek, az átalakult istentisztelet, az irodalom, a könyvnyomtatás, az iskolák itthon és külföldön mind eszközei voltak hazánkban az evangélium terjedésének.

Mai kutatók a motívumokat keresve szólnak főúri, végvári (katonai), irodalmi és egyéb reformációról. Mindezek mögött azonban a felfedezett és hirdetett evangélium állt. Ahogyan egy német történész írja: „a toronyélmény ismétlődése” mindennek az alapja és kezdete. Ennek köszönhető a dunántúli kerület későbbi születése is. „Ezért írtam meg 484 anyagyülekezet és 47 filia, összesen 531 gyülekezet történetét tömören” – vallja Payr.