A szuperintendenstől a püspökig: Karsay és Gyurátz püspökök kora

A kiegyezés utáni dualizmus korának vitáiban és részleteiben nem mélyedhetünk el. A dualizmus jogilag „két egyenjogú állam állandó jellegű kapcsolata, szövetség, különösen az Osztrák–Magyar Monarchia az 1867-i kiegyezés után.” De mi messze voltunk a teljes egyenjogúságtól politikai és egyházi szempontból is.

„A dualizmus alapjában kettősséget jelent. Ebből a kettősségből kell kiindulnunk, mert ez nemcsak a két állam összekötöttségét jelentette, hanem kettősséget politikai látás és meggyőződés tekintetében Magyarországon belül is. Két pólusként tekinthető az emigráns Kossuth Lajos és a reálpolitikus Deák Ferenc látása és politikája is. De a dualizmus megosztottságot is jelent. Kimutatható ez a nemzet megosztottságában is, bár az uralkodó réteg a megbékélésben volt érdekelt, különösen a kiegyezés után. Nemcsak politikai, társadalmi, hanem nemzetiségi téren is érezhető volt a megosztottság, bár éppen nálunk született meg 1868-ban a nemzetiségi törvény. Végül a dualista rendszer összefonódottságot is jelent. A kiegyezés után egészen ellentétes nézetek és pártok is összefonódtak egymással. A legjellemzőbb erre azonban az állam és egyház összefonódottsága. A dualizmus hű támogatója inkább a katolikus egyház volt. De 1885-ben protestáns egyházi vezetők is a főrendiház tagjai lettek.” Ennek az összefonódottságnak ellensúlyozására és kiegyenlítésére, sőt szétválasztására születtek a törvények 1894-ben nagy vitával: a XXXI tc. a házasságkötési jogról, a polgári házasságkötés bevezetéséről, a XXXII. tc. a gyermekek vallásáról, a XXXIII. tc. pedig az állami anyakönyvezés bevezetéséről, egyszóval állam és egyház szétválasztásáról.

Karsay Sándor (1814–1902) volt a dualizmus korának első püspöke. Tisztét püspökként jelöltük nem véletlenül, mert Karsay Sándor volt az első, aki „hivatalosan” a püspök címet viselhette tisztében.

Győrben született, iskoláit Sopronban végezte. Miután egy évet a bécsi protestáns teológiai intézetben töltött, itthon nevelő lett. 1837-ben segéd-, majd meghívott lelkész lett Mencshelyen. Innen Tétre került 1839-ben. Az ismert és elismert lelkész 1847-ben a kerület aljegyzője, 1858-ban a győri egyházmegye esperese, 1863-ban a kerület főjegyzője, majd 1866 októberében püspöke lett. 1867-ben a győri gyülekezet hívta meg lelkészéül, s e tisztségében akkor is megmaradt, amikor 1895 nyarán a püspökségről lemondott. Leginkább beszédei maradtak fenn, de életrajzokat is írt. Czékus Istvánnal új agendát is szerkesztettek. Királyi tanácsosi címmel, nemességgel és a Lipót-renddel tüntették ki, egyházunk képviselői közül az elsők egyike, aki a főrendiház tagja lett.

„A 19. század végén az egyre erősebben jelentkező nemzetiségi mozgalmakra tekintettel néhány egyházmegyét (magyar és német ajkút) a szlovák hatások ellensúlyozása érdekében a Dunáninneni Egyházkerülethez kapcsoltak. Ekkor – 1895-ben – vált ki a Dunántúli Egyházkerületből a fejér-komáromi egyházmegye.”

Gyurátz Ferenc (1841–1925) következett ebben az időben a püspöki székben, vezetése átívelte a 19. és 20. századot (1895–1925). Bükön született, Sopronban tanult. 1866-tól pedig a hallei egyetem hallgatója lett. 1867-ben tért haza, és kővágóörsi segédlelkész, 1868-tól beledi, 1872-ben pápai lelkész. A kerületi Gyámintézet elnöke lett 1887-ben, és egyben a kerület főjegyzője is. 1893-ban a veszprémi egyházmegye esperesévé, 1895 őszén pedig a kerület püspökévé választotta. Az ő életében a püspöki székhely Pápán volt. Gazdag életét Payr Sándor írta meg személyes hangú könyvében. „Míg a sok forrásanyagot, Gyurátz hosszú és gazdag életének emlékeit gyűjtöttem és rendeztem, többször gondoltam arra, miért nem kértük fel az öreg korában is fáradhatatlan munkás püspököt, hogy Kis János példáját követve, ő maga írja meg életét s emlékezéseit mint tapasztalatainak és bölcsességének gazdag kincsesházát hagyja örökségül az utókor számára. Munka közben aztán, amint Gyurátzot a tizenkét vastag kötet naplójából még jobban megismertem, csak azzal vigasztalódtam, hogy a jó püspök, bármily készséges volt is mindig a munkára, de arra nem tudtuk volna rávenni, hogy magáról írjon.” A könyv alaposan végigtárgyalja a családot, amelyből indult, ifjúkorát, tanulóéveit, a lelkészi és esperesi éveket, majd püspökségét. Ebből kitűnik, hogy valóban fáradhatatlanul járta be kerületét, vizsgálta és ápolta gyülekezeteit.

Leginkább szívéhez nőtt álma és munkája a kőszegi nőnevelő tervezése, szervezése és indítása volt. 1899. szeptember 7-én „délelőtt 11 órakor a nőnevelő dísztermében kezdődött meg az ünnepély, de az összegyűlt sokaságnak csak kis részét tudták a terem falai befogadni. Kund Sándor esperes mint az építési bizottság elnöke adta át az intézetet, s a kerület nevében Nádossy Kálmán helyettes kerületi felügyelő átvette. Erre karének következett, melynek végeztével Gyurátz püspök mondta el szíveket megrázó beszédét. Igazi életművét alkotta a nőnevelővel.” Beszédében arról szólt, hogy az Isten kertjében a nők végzik a legszebb munkát azzal, hogy a generációkat felnevelik, ezért fontos a nőnevelés, a lányok életre felkészítése. Ne feledjük, hogy korát megelőzte ezzel a lépéssel és gondolattal. „A szellemi tulajdonságokban s a hivatásban levő különbségek mellett is a férfi és a nő ugyanazon rangfokon állnak s együtt képezik az ember fogalmát. A nő az erkölcsi érzést, bizalmat, szeretetet, kedélyt testesíti meg” – olvassuk egy róla készült dolgozatban a Gyurátz püspöktől való idézetet.

Gyurátz Ferenc püspök 54 új, illetve renovált templomot adott át szolgálatának 18 éve alatt, 148 lelkészjelöltet szentelt fel 27 gyülekezetben 19 esztendő alatt. 17 év alatt 146 gyülekezetet, 7 egyházmegyét látogatott és vizsgált meg.

Az irodalom terén is igen tevékeny munkásságot fejtett ki. „Cikkei, agendái és prédikációi a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban (PEIL), a Protestáns Papban, a Baldauf-Mesterházy féle Vigasztalások könyvében, a Czékus-Karsay féle Agendában s a pápai egyház által 1875-től rendszeresen közzétett Évkönyveiben jelentek meg, beszédei a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Emlékkönyveiben. Az említett társaságnak egy ideig elnöke is volt.” 1916-ban nyugdíjba ment, már fáradt és beteges volt. 1925-ben fejezte be életét. Szerette a természetet is, rózsáit ápolva szúrta meg egy tüske, és vérmérgezésben hunyt el. Kapi Béla, püspök utódja is megírta a Gyurátz Ferenc püspöksége idejére eső kerületi történetet alapossággal.

Radó Lajos (†1866) volt az első kerületi felügyelő a 11 éves vezető nélküli szakasz után 1860-tól. Ez év május 31-ére az eddigi egyházmegyei felügyelő kerületi gyűlést hívott össze „a dunántúliakra erőszakolt superintendentialis adminisztrátor mellőzésével”. Ez a gyűlés felkérte Haubner Mátét püspöki székének elfoglalására. „Haubnernek még e nap estéjén Nagygeresdről megérkezése a város sorompóinál s majd a templom ajtajánál való fogadtatása s végül a kivilágított templomban mondott imája páratlan jelenetek egyháztörténetünkben” – írja Payr előbb idézett írásában. Ez a gyűlés rendelte el a kerületi felügyelő választását is. Maga a gyűlés augusztus 22-én zajlott le, amikor 137 szavazatból 111-et Radó Lajos kapott. Hivatalát 1866-ig viselte, amikor fia halála feletti fájdalmában lemondott. Egyik fia meghalt, másik fia utódja lett a kerületi felügyelői tisztségben.

Ezen a ponton egy megjegyzést kell tenni. Radó Lajos születési dátumát sem tudjuk. És innen kezdve néhány felügyelő neve után is hiányoznak az életadatok.

Szentmártoni Radó Ignác 1847/48-ban a kemeneshőgyészi gyülekezetnek, majd a kemenesaljai egyházmegyének volt felügyelője. A kerületi felügyelői tisztben Radó Lajost követte rövid ideig. 1866-ban választották meg, de betegsége miatt két év múltán, 1868-ban lemondott tisztéről.

Berzsenyi Miklós 1868-tól ideiglenesen lett kerületi felügyelő. Pápán az 1869-ben tartott közgyűlésen választották meg ténylegesen. „Szintén hajlott korban vette át a vezérséget, s az 1873. évben lemondott, a nagy szerénységéről ismert, vallását forrón szerető, és a nagy költő családjából származott férfiú, aki 2000 forintos alapítvánnyal is emelt magának a soproni iskolában emléket.” Ez az alapítvány a tanárok fizetésének javítását célozta.

Prónay Dezsőt (1848–1940) újra a bányai kerületből hívta meg felügyelőjének a kerület. Az acsai születésű fiatalember Pozsonyban jogot hallgatott, majd tanult Berlinben és Lipcsében, és 1871-ben Pesten nyerte el a jogi doktorátust. Még ebben az évben választotta meg felügyelőjéül a fejér-komáromi egyházmegye, 1874. augusztus 12-én Bonyhádon pedig a dunántúli kerület kérte fel felügyelői tisztre. 1883-ban egyetemes felügyelő lett. A pécsi és budapesti egyetem díszdoktorátust ajándékozott neki. Az 1913–16-os zsinatnak elnöke is volt. Beszédei és könyvei jelentek meg. Ebben az időben készült az új Egyházi Rendszer is, az egyházi élet és szolgálat szabályozásának összefoglalása.

Káldy Gyula (Payr József keresztnévvel jelöli) közép-vasi egyházmegyei felügyelőt kérték fel a kerületi felügyelői tisztségre, aki az 1883-ban Sopronban tartott kerületi gyűlésen foglalta el hivatalát. „Iskolánk ügyeire kiváló gondot fordított, és autonómiánk felett alkudni nem tudó féltékenységgel őrködött.” 1888. november 5-én halt meg.

Radó Kálmán (Radó Lajos fia, 1844–1899) a megyei és országos politikai életben ifjúságától részt vett. Vas vármegye főispánja volt. Egyházi szolgálatát a répcelaki gyülekezet felügyelőjeként kezdte. 1889. augusztus 21-én Sopronban foglalta el hivatalát. Édesapja: Radó Lajos, a pátens idején az autonómiától megfosztott kerületi felügyelő volt példaképe. „Tennünk kell és cselekednünk, nem általános elvek, hanem evangéliumi egyházunk érdekei után kell a jövőben indulnunk, és nem szabad a mindennapi, gyakorlati élet politikájáról sem megfeledkeznünk. Fejlesztenünk kell egyházunk erejét, mert ott, hol a lelki és fizikai erők egymásra hatva emelkednek, ott épülhet a 19. század végével a protestantizmus dicsőségének temploma” – vallotta beiktatási beszédében. „Meg kell ragadni minden alkalmat, nagyot és kicsit, külmissziót vagy belmissziói irodalmat, nőnevelést, nőegyletet, protestáns olvasókörök szervezését, szóval mindent az egyháztársadalom terén, hogy az egyház története fejlődést mutasson, és maradandó emlékekkel legyen teljes” – idézi programját Kapi Béla püspök. 1899-ig volt kerületi felügyelő, hirtelen halt meg, temetési szolgálatát Gyurátz püspök végezte.

Ihász Lajos (1850–1908) követte Radó Kálmánt a kerületi felügyelői székben. Magántanulóként kezdte tanulmányait, majd a pápai gimnázium tanulója lett. Egy évig a soproni líceumban is tanult. Jogi tanulmányai befejeztével Keszthelyen a Georgikonban és a magyaróvári Akadémián szerezte meg gazdasági tudását. Országos nevű földbirtokos és gazdaember lett. Gyülekezeti felügyelői szolgálata után (Bakonytamásiban) a zalai egyházmegye választotta felügyelőjének. Zsinati képviselő és egyházkerületi gyámintézeti elnök is volt. Ebben a minőségben sok alapítványt tett és indított különböző szeretetszolgálatok támogatására. Ezekből csak egyetlen példa: „3000 holdas lőrintei földbirtokát a dunántúli evangélikus egyházkerületre hagyta.” 1899-ben lépett a Radó Kálmán halálával megürült kerületi felügyelői szolgálatba, s ezt a szolgálatot szinte egy évtizedig töltötte be. Az Ihász család birtoka Hathalmon volt. Utolsó esztendeiben súlyos betegség kínozta. 1908-ban hunyt el.

Véssey Sándor (1844–1912) a Somogy megyei Szőkedencsen született, Lövőn és Sopronban tanult. A jogi diplomát Bécsben szerezte meg. Főbíró lett, de a Bach-korszakban visszavonult a politikai életből, és gazdálkodott. Kastélya Somogyzsitva-Szőcsénypusztán volt. Visszavonulásához kedves leánya elvesztése is hozzájárult. Szociális érzékenységét tanúsítja, hogy 50 000 koronás alapítványt tett cselédei részére, hogy munkaképtelenségük esetén anyagi életük biztosított legyen. A szőkedencsi gyülekezet felügyelői tisztével kezdte egyházi szolgálatát. Ezután hamarosan a somogyi egyházmegye választotta felügyelőjéül. Ezt a szolgálatát 1870–1889 között töltötte be. 1909-ben választották meg egyházkerületi felügyelőnek. Nem akarta elvállalni, de Gyurátz Ferenc, aki iskolatársa volt, rábeszélte, és végül elvállalta a tisztet, és 1912-ig töltötte be. Élete vezérgondolata ez volt: „A szabad, egyszerű, puritán szellemet kell képviselni, hogy az emberekben és intézményekben ne a külső csillogás, hanem a belső tartalom valósuljon.”

A külső kereteket illetően már jellemeztük a dualizmus korszakát a fejezet elején. Most a végén tartalmilag, belsőleg kell néhány megjegyzést tenni.

Erre a korszakra is a racionalizmus nyomta rá bélyegét. A felvilágosodás szelleme az egyházra, egyházi szolgálatra, lelkészekre is hatott. A „vallásos gondolkozás” csak azt tudta elfogadni a Bibliából is, ami az ésszel egyezett. Ebből a szempontból még „üresnek” is mondhatnánk ezt az időt, hiányzott az élő hit. A vallásos életet a „józan ész és a hasznosság” vezérelte. A prédikációk is ilyen szellemben hangzottak. Voltak azonban kivételek is. Közéjük tartozott például Gyurátz Ferenc, aki ugyan szintén korának fia volt, de gondolkozását, teológiáját az ortodoxia, a lutheri tanítás határozta meg.

A polgári korszakra jellemző a sokféle egyesület (szociális, kulturális, ifjúsági stb.) megalapítása. Ebbe a vonalba tartozik a Gyurátz püspök által szorgalmazott nőegyletek alapítása is. Ezeken keresztül próbálják meg több-kevesebb sikerrel megújítani az egyházi életet.

Ugyanezt a korszakot az említett racionalizmuson túl már a kultúrprotestantizmus korának is nevezhetjük, protestáns egyházaink a kultúra hordozói voltak. „S tulajdonképpen a modern ébredések sem lettek volna kultúrprotestáns kihívás nélkül, s még inkább annak felhasználható gazdag örökségét nélkülözve. Nem véletlen az, hogy a kezdődő belmissziós tevékenységek bölcsebb képviselői – az öntudatos elhatárolódás mellett is – csendben végig együtt tudtak működni a kultúrprotestantizmus lelkiekben gazdag s szintén bölcs képviselőivel” – vallja Tőkéczky László. „Csak nem dobhatjuk ki az ablakon az egész kultúrprotestáns hagyományt nagy német gondolkodóival és hazai követőivel együtt.”

Azért sem mondhatunk sommás ítéletet, mert ugyanakkor ugyanez a korszak az építés és erősödés kora is volt. Erre több példánk is van.

Egy 1853-as adat a szolgálókról: „Számlál pedig Egyházkerületünk jelenleg 149 anya-, és 124 oskolatanítóval ellátott leánygyülekezeteket, melyek 11 esperességbe tartoznak (…) az összes lélekszám 188 584 (...) a tanulók száma 23 457. Ezek között hivataloskodik 154 rendes-, 12 segéd-, összesen 166 lelkész, 302 rendes-, 33 segéd-, összesen 335 tanító.”

További dunántúli adatok 1870-ből a lélekszámokról:
1. Alsó-soproni egyházmegye - 8 gyülekezet - 8616 lélek
2. Felső-soproni - 9- 11218
3. Felső-vasi -15 - 26918
4. Közép-vasi 13 - 19224
5. Kemenesaljai - 11 -14255
6. Veszprémi - 22 - 19077
7. Győri - 15 - 11562
8. Fejér-komáromi - 10 - 6847
9. Zalai - 6 - 3838
10. Somogyi - 10 - 8920
11. Tolna-baranya-somogyi - 33 - 44881
12. 5 szabad királyi városi - 5 - 14617
Összesen 12 egyházmegye - 157 - 189973

Végül még egy kerületi adat 1890-ből: ekkor már 10 egyházmegyénk él, 153 anyagyülekezet 207 874 lélekkel. Két évtized alatt 17 901 lélekkel lett erősebb a kerület. Elgondolkoztató számok.

1842-ben egész egyházunknak 890 elemi iskolája volt 1000 tanítóval 68 158 tanulóval. 1806–1850 között 25 gimnáziumunk volt. A század második felére ez eggyel több lett. 1910-ben 4 hittani intézetünk volt 263 tanulóval. Iskolák fenntartásában létszámunkhoz viszonyítva országosan egyházunk vezető szerepet kapott. „Ami az oktatást illeti: főként Gyurátz Ferenc buzgólkodása nyomán Kőszegen leánygimnázium jött létre. Bonyhádon 8 osztályos gimnáziummá fejlődött a korábbi algimnázium. Sopronban pedig a gimnázium mellett tanítóképző és teológia biztosította az általános evangélikus művelődés mellett a lelkészi és tanítói utánpótlást.”

Ezzel a „békeidő” befejeződött. A háborúval, sőt háborúkkal nemcsak hazánkban, de egyházunkban, kerületünkben is új időszak következett.